Elment a Mester

(click here for the English version)

„Szól a kabóca.
S nem mondja, mily hamar lesz

néma örökre”
(Bashó)

Tamura Sensei nincs többé. Nem tart több edzőtábort, nem láthatjuk, ahogy kimérten végigmegy a tatamin, meghajol a kamiza felé, leül seizába és hunyorogva ránk néz. Nem csodálkozhatunk rá hangtalan ukemijére, nem láthatjuk, hogyan fiatalodik meg az első technikára és hogyan hajtja végre játszi könnyedséggel az ikkyót egy nála sokkal nagyobb és fiatalabb támadón.

Nem érezhetjük lágy és mégis ellentmondást nem tűrő technikáit, nem láthatjuk, ahogy vidáman és hatalmas türelemmel a gyerekkel dolgozik, s nekik még azt is hagyja, hogy kibillentsék. Nem látjuk majd a mosolyát, s nem ül oda mellénk többet a bankettokon, hogy válaszoljon a buta kérdéseinkre. Most fog csak igazán fájni minden egyes kihagyott alkalom.

Szinte felfoghatatlan számomra, honnan volt ennyi türelme hozzánk. Évről évre eljött és próbálta belénk sulykolni mindazt, amit mi kerestünk, de nem vettünk észre, pedig tálcán kínálta elénk.

Tamura Sensei tanítási módszere még a japánokat is kíváncsivá tette, a szigor helyett a kedvesség volt az eszköze, edzésein a melegség járta át a dojót.

Tamura Sensei nincs többé, de tanításai, elvei, módszerei, értékei nem vesznek, nem veszhetnek el. Tovább kell vinnünk azokat. A Mester egy széles ösvényt taposott ki számunkra. Jóval a legjobb tanítványai előtt járt, de időnként visszajött hozzánk, a helyes irányba terelt minket, hogy rajta tudjunk maradni az úton.

Az út megmaradt, de sokkal jobban kell koncentrálnunk, hogy rajta tudjunk maradni, mert Tamura Sensei már nem jön vissza korrigálni minket. Mindenkiben hagyott egy darabot a kirakóból és a mi dolgunk összerakni azt. Ehhez összetartásra van szükség. Meg kell találnunk magunkban azokat az értékeket, melyeket tőle kaptunk és gyakran fel kell idéznünk ezeket, nehogy az idő múlásával elhalványodjanak.

Teljes szívünkből köszönünk mindent Sensei!

Megosztom