Nanzan Aikido Egyesület | Nanzan Aikido Association

Interjú Mickaël Martinnel II.

Az első rész után folytatjuk az interjút Mickaël Martinnel, melyet a Fudoshinkan magazin készített 2013-ban:

micka_596

A te életed olyan volt, mint egy deshi, vagy inkább uchideshi? Tudnál mondani nekünk néhány anekdotát Tamura sensei mindennapjairól, vagy a táborok közti ingázásairól?

Volt egy kis szobám a dojóban, ott éltem. Semmim sem volt kezdetekben, csak a keikogim és egy felfújható matracon aludtam a földön. Ez volt mindenem. Ez folytatódott nagyjából egy évig, majd a komfortszintem emelkedni kezdett. Nem hiszem, hogy az ENA uchideshinek tekintett engem, épp ellenkezőleg.

De teljesen más volt, ahogy az ENA menedzselte a dojót, vagy ahogy Tamura sensei látta azt. Akárhogy is, Tamura sensei uchideshiként mutatott be más mestereknek, akik a dojóba látogattak. Sőt, bár nem volt könnyű, de gyakran mondta nekem: „ezt, hogy kell csinálnia valakinek, aki uchideshi”. Nehéz volt a kapcsolatom vele, eleinte gyakran a felesége és egy japán hölgy – aki időről időre a dojóba jött – magyarázták meg nekem, hogy mit kell tennem. Azt hiszem ez alapvetően kulturális probléma volt.

Egyszer kint telefonáltam, mikor Tamura sensei a dojóhoz érkezett egy edénnyel. Természetesen azonnal segítenem kellett volna neki, el kellett volna vennem az edényt, de nem tettem. Nem mondott semmit akkor, de később mérges lett rám és azt mondta: „az uchideshi feladata az, hogy segítse a mesterét” – azt válaszoltam elfáradtam abban, hogy mindenkit szolgáljak, bármit is kér, miközben gyakran igazságtalan velem. Az egész testem remegett, mikor ezt mondtam neki. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Azt mondta, ha ez nekem nem jó, elmehetek. Nem beszéltünk egy hétig. Biztosan azt gondolta, keményfejű Bretagne-i vagyok. Következő kedden délután odajött hozzám és elmondta, ha valóban uchideshi akarok lenni, akkor mit vár el tőlem. Ekkortól a kapcsolatunk nagymértékben javult. Sok beszélgetésünk volt, sokkal több minden osztottunk meg egymással és azt gondolom, hogy megbízott bennem. Sajnos öt évvel később meghalt rákban.

Sok nagy névvel kellett, hogy találkozz a francia aikidóból, vagy a nemzetközi szinten a Shumaikanban. Mit kaptál? Milyen tapasztalatokat adott ez neked?

Igen, természetesen láttam az egész CEN-t az FFAB-ból, követtem az összes magas szintű kurzust, CEN szemináriumot és számos japán mesterrel is találkoztam úgy, mint Miyamoto sensei, Yamada sensei, Arai sensei, Chiba sensei, stb. Ez jó és rossz dolgokat is adott nekem. A tapasztalat, amit szereztem, azt mondanám a Budo megértése volt, annak minden formájában.

Yamada-Yoshimitsu-04

Látom, néhány kérdésnél csendben maradsz. Tudtál fáradtságról, vagy egyet nem értésről a mester és a francia gyakorlók, szövetségi hatóságok, vagy áramlatok között?

Tamura sensei hagyta, hogy az emberek felépítsék magukat a képességeikkel és hibáikkal együtt. Tudom, hogy szeretett volna több olyan fiatalt látni a dojóban, mint én, de ezt a másik oldal nem hallotta meg. Bizonyára lehettek nézeteltérések a szövetség és a többiek között, de ezekről nem mondott nekem semmit.

Milyen volt a kapcsolata a Hombu dojóval? Más mesterekkel szerte a világon?

Semmit sem tudok. Gondolom jó kapcsolatai voltak a Hombuval és más mesterekkel a nagyvilágban. Időről időre hallottam, ahogy azt mondja, ez ilyen, vagy olyan, de semmi több.

Mint Tamura sensei legközelebbi tanítványa, a nyolc évben szenvedtél, izzadtál, ismételtél megállás nélkül?

Igen, természetesen fáradhatatlanul ismételtem minden nap és még mindig gyakorlok a dojóban egyedül, az óráimon kívül is. A magányos gyakorlás számomra az egyik legjobb módszer arra, hogy érezzem a fejlődést a saját kutatásomban, a mester útmutatása nélkül. Ezt a lépést nem szabad elhagyni, mert ez faragja a saját aikidónk.

Természetesen szenvedtem, de nem feltétlen technikai értelemben. Inkább morálisan. Tamura Senseit nehéz volt megérteni, főleg eleinte. Kedves volt velem, ugyanakkor kemény is. Nem értettem, mit akar tőlem, vagy mit kell tennem. Eleinte csak japánul beszélt hozzám…még mindig nevetek.

Később megértettem, túl későn, mert még többet tanulhattam volna, ha az elejétől fogva értem. De a keresés helyett, inkább mérges lettem rám. Gyakorlatain keresztül megtanított a Budóra a mindennapokban, legyek éberebb, figyelmesebb, engedelmesebb, legyek ott, mikor kell, stb.

A szőnyegen mindig ugyanazokat a gyakorlatokat végeztük, amelyeket ő alapoknak definiált. Mikor fegyverekkel gyakoroltunk még nehezebb volt, mert ilyenkor sokkal szigorúbb volt.

Mickael-Martin-by-HeleneRasse_300Mikortól taníthattál a Shumeikanban?

Ahogy megérkeztem a Shumeikanba.

Micsoda? A kezdetektől?

Tényleg, az ENA órákat Tamura sensei tartotta kedden és szerdán este, a Shumeikanban levő klub edzéseit pedig én vezettem. A klubot azért csinálták, hogy az ENA engedélyeket adhasson ki. Ez akkor volt, amikor az ENA-t létrehozták, a Shumeikan eltűnt és csak az épület neve maradt szimbolikusan.

Kijelölt neked követendő útvonalat, vagy hagyott rád valamilyen küldetést az aikidóval Franciaországban?

Nem, semmit. Mikor beszéltem vele az ENA irodájában, elmondtam neki, hogy miközben itt voltam az évek folyamán a dojóban, nem tudtam folytatni a tanulmányaimat. Gyógymasszőr akartam lenni, s ezt abba kellett hagynom, a dojóban kellett maradnom. Nem tudtam, hogy mit tegyek ezután, majd azt mondtam neki, hogy megpróbálok hivatásos aikidós lenni. Mosolygott és azt mondta, tudja, hogy megvannak a képességeim ahhoz, hogy kizárólag az aikidóból éljek. De megérttette velem, ha ezt az utat választom, az aikido nem lehet üzlet, ahogy azt sokan csinálják, én belekezdtem a Budóba, és így tisztelnem kell O’Sensei aikidójának szellemét. Ez egy kicsit olyan, mint egy küldetés. Gyakran gondolok erre, és igyekszem minél jobban tiszteletben tartani mindezt.

Igen, ezt én is így gondolom. Mik azok a kincsek, melyeket megőrzöl azokból az évekből, amiket a Sensei-jel töltöttél?

Természetesen megtartok mindenekelőtt minden pillanatot és emléket, amit vele töltöttem. A legnehezebb, azt gondolom, folytatni az ő útján. Az évek múlnak, és hajlamosak vagyunk felejteni… csak remélni tudom, hogy mindenre büszke lehetek, amit csinálok. Annyi mindent elmondhatnék, emlékek melyeket őrzök, történetek, de túl sokáig tartana mindez itt és most.

mick_596

(fotók: Bruno Germain, Helene Rasse, Sakura dojo, Niklai Norbert)