Hozzáállás

Mikor eldöntöttem, hogy saját csapatot indítok, arra gondoltam, hogy nincs szükségem másra, mint tíz elhivatott emberre, akik életében hasonló helyen áll az aikido, mint nekem. Itt olyan emberekre gondolok, akik hajlandóak áldozni a civil életükből azért, hogy részt vehessenek az edzéseken. Mivel mindenki hajlamos arra, hogy mástól elvárja azokat a dolgokat, amiket ő maga már megtett, így néha én is beleesek abba a hibába, hogy belül elvárom ezeket a tanítványaimtól. Ez lehet, hogy tényleg hiba.

(Nagyjából hat éve aikidózhattam, mikor olyan munkahelyen dolgoztam, ahol alig kerestem többet az akkori minimálbérnél. Hirtelen rám mosolygott a szerencse! Állást kínáltak egy jobb helyen. Nagy kihívás lett volna, de volt vele egy kis baj: két műszakban kellett volna dolgoznom. Mondanom sem kell, nem vállaltam, mert akkor nem tudtam volna edzésre járni. Mi ebben a szerencse? Rájöttem, hogy az aikido számomra fontosabb, mint a pénz, az anyagilag jobb élet reménye. Innentől kezdve minden több műszakos munkát visszautasítottam. Úgy gondolom ez lehetett az első „komoly” áldozat. Persze könnyű dolgom van, hiszen 16 évesen kezdtem, így az egész felnőtt életem az aikidóval indult és minden ehhez idomult. Családdal, egzisztenciával elkezdeni és csinálni sokkal nehezebb.Viszont biztos vagyok benne, hogy 15 év alatt csak ezzel a hozzáállásal lehettem a Nanzan Dojo vezetője és csak emiatt lehet ilyen jó csapatom.)

Szóval tíz helyett hirtelen lett huszonöt tanítványom. Igaz nem olyan elhivatottak, mint amilyenre először gondoltam, de mindenki más volt, mindenkit más miatt kedveltem. Ezért szerettem volna nekik is azt megtanítani, hogy hogyan lehetnek jobbak, mi a helyes hozzáállás. Szerintem a helyes hozzáállás ott kezdődik, hogy le kell jönni hetente 2×2 órára. Aztán ezeket az órákat kemény gyakorlással kell eltölteni. Ha ezt megtettük, akkor lehet először a fejlődés jeleit keresni. Természetesen tudom, hogy sokaknak ez nem megy. Nekik sem kell csüggedni, csak az
eredmények később fognak jönni. Aki pedig nem így áll hozzá? Bármikor szívesen látom! Ki tudja, egyik nap belecsap a villám és ő lesz a legelhivatottabb aikidoka a dojóban!

(Nehogy azt higgyétek, hogy én minden egyes alkalommal kicsattanó jókedvvel indultam edzésre. Voltam fáradt, elcsigázott, kedvtelen, elfoglalt, beteg, sérült…csak valahogy mindig sikerült rábeszélnem magam az indulásra. És lehet, hogy kettőt léptem előre és egyet hátra, de valahogy odaértem…és ezek lettek a legjobb edzések!)

Az aikido olyan barátokat sodort mellém, mint Gyuri, Zsoltika, Zoli és sorolhatnám… Mind danosok, vagy a kapuban várakoznak. Egy biztos, nem véletlen jutottak el oda, ahol most vannak. Elhivatottan gyakoroltak és csak komoly sérülések tarthatták vissza őket attól, hogy edzésidőben ne a tatamin gyakoroljanak! Higgyétek el, nagyon jó érzés, hogy vannak arcok, akik szinte minden egyes alkalommal ott öltöznek és készülnek egy újabb edzésre, egy újabb lehetőségre a fejlődés útján.

Niklai Norbert
2006. február